SEGÍTSÉG! MOSTOHA LETTEM EGY MOZAIKCSALÁDBAN

 

Vivien felviharzott a lépcsőn és becsöngetett. Ő érkezett elsőnek a szeptemberi születésnaposok ebédjére hozzám. A közeli barátnőjénél töltötte a vasárnap délelőttöt, így korábban megérkezett, mint a fiúk a hegyi bicikli versenyről. Mamámmal még javában a konyhai szorgoskodásunk közepén voltunk, így Vivien csatlakozott hozzánk, hogy segítsen. Kidobta rágóját a kukába és közben a kukáról a sulira asszociálva élénk tizenegy évesként jókedvű és elismerőnek szánt kommentbe kezdett: 

- Az iskolában a szelektív hulladékgyűjtésről tanultunk és meséltem, hogy egy ismerősünknek is szelektív szemetese van otthon. Kata, rád gondoltam.

Harcedzettnek és képzettnek tartom magam (hiszen dr. Fischer Eszter művét a mozaikcsaládokról már áttanulmányoztam), de ebben a pillanatban kicsit megütköztem és csak úgy magamban (hiszen harcedzett vagyok, ahogy merészen állítottam) puffogni kezdtem, hiszen már közel hat éve vagyok a papájának a párja és még nincs nevem, identitásom, beosztásom? Miért nem lehet engem Katának, a papám párjának nevezni? 

Amikor már józanabbul és nem első sértődöttségből próbáltam a kérdést megválaszolni, rájöttem, hogy nincs könnyű dolga Viviennek, hiszen az élő és a folyamatosan megújuló magyar nyelv még nem találta meg a megfelelő elnevezést a praktikusan létező, de jogilag nem létező családi kapcsolatokra.

 

Dr. Fischer Eszter az úttörőmunkát elvégezte és megismertette velünk a szemléletes patchwork/mozaikcsalád fogalmát és abban elhelyezett minket: a páromat, három gyermekét, volt feleségét, volt felesége új párját (férjét??), a szüleit, a mamámat, engem, de az én státuszom, beosztásom frappáns, rövid, pozitív, netán humoros elnevezését nem oldotta meg. Az önbeteljesítő „gonosz mostoha”, a gonosz „mostoha”, az eufemisztikus „nevelőszülő” és az érzelmileg semleges és pontatlan „második feleség”-en kívül merészebb vizekre nem evezett. 

 

A patchwork-család

A nemzetközi pszichológiai-szociológiai szakirodalomban patchworkcsaládnak nevezik azt a családformát, amely nem egy szülőpárból és közös gyerekeiből, hanem különböző családrészek „összeolvadásából” jön létre. A patchwork „foltvarrást” jelent, azt a fajta kézimunkát, melynek során különféle eredetű és színű foltokból terítőt varrnak össze, oly módon, hogy az összhatás harmonikus legyen. A hasonlat azt az optimista elképzelést tükrözi, hogy a részekből összeépült család elemei a terítő foltjaihoz hasonlóan megtartják különállásukat és saját jellegzetességeiket, de végül összetartozó egységgé állnak össze. A patchwork-családot magyarul mozaik-családnak is szokás nevezni, ugyanebből az alapgondolatból kiindulva: a mozaik mintázata is eredetileg különálló, tarkabarka kövek művészies összeillesztésével és összeerősítésével jön létre.

 

Ugyanakkor biztosított arról, hogy nehéz helyzetben vagyok és nem tud mintát ajánlani, hiszen azt nekem kell kialakítani.  A mostoha funkciójára nincs minta, az életformát, a kapcsolatot szinte mindenkinek egyénileg kell kialakítani, ami sokkal nehezebb, mint meglévő, kidolgozott szerepelvárásoknak eleget tenni. Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy erre a kapcsolatra a gyereknek nincs szüksége. Ami nem azt jelenti, hogy ne válhatna akár hasznára, hogy ne nőhetné ki magát életre szólóan fontos kapcsolattá, de a kiinduló helyzet az, hogy nem a gyereknek van szüksége szülőpótlékra, hanem a magányossá vált szülőnek partnerre. Nem ritkán a gyerek ellenérzését váltja ki, ha a mostoha túlzottan törekszik a szülőszerep betöltésére. A gyerek a távollévő szülője elleni árulásnak érezheti, ha hasonló módon viszonyul egy „idegenhez”, és zavarhatja, ha úgy

véli: a házastárs „bitorolni” akarja a szülő helyét. Érzései szabadabban fejlődhetnek, ha nem kell attól tartania: az új házastárs apjának vagy anyjának vetélytársa. De ha nem az, akkor micsoda? Hát ezt kell mindenkinek magának kialakítania, a családtagok személyiségétől, az adott helyzettől vezetve, ami igazán nem könnyű feladat.